Hogyan ne írjunk szakdolgozatot?

Igen, jól látjátok, több mint egy év kihagyás után megint elkezdtem blogolni. Hiányzik az írás, és a blogolás kellőképp rendszertelen tud lenni ahhoz, hogy pont akkor csináljam, amikor épp kedvem szottyan hozzá. Ezen a blogon volt már az évek során minden: élménybeszámoló, filozofálgatás, könyv-, film-, anime- és mangaajánló, novella, fanfiction, stb. Ezúttal a "dolgok, amik épp foglalkoztatnak" vonalat viszem tovább, szóval lehetne-e tökéletesebb téma ehhez, mint a mumusfeladatok?

Mik is ezek?

A mumusfeladatok olyan teendők, amik valamilyen oknál fogva rendkívüli mértékű halogatásra késztetnek, de valahol mégis folyamatosan a fejünkben vannak, egyfajta kísértetként lebegnek körülöttünk, és időnként mindennapos ténykedéseink közben a fülünkbe súgják: "Ugye tudod, hogy most nem ezzel kéne foglalkoznod?". És mennyire igazuk van! Tudjuk ezt mi is, mégis valahogy nem visz rá a lélek, hogy komolyan nekifeszüljünk, inkább csak kerülgetjük, hitegetjük magunkat, hogy majd holnap, majd ha túléltük ezt vagy azt a megpróbáltatást, miközben pontosan tudjuk, hogy nem lesz ideális pillanat, előbb-utóbb kénytelenek leszünk magunkra erőszakolni, hogy belevágjunk. Addig viszont kitartóan gyártjuk a kifogásokat, mint például:

• Rengeteg más apró dolgom van, azokat gyorsan megcsinálom, utána foglalkozok a "mumussal".
• Borzasztó ez a meleg, így nem lehet dolgozni!
• Ettől az esős, felhős, szomorú időtől teljesen levert leszek, így nem lehet dolgozni!
• A horoszkópom szerint a bolygók együttállása ma nem alkalmas komoly feladatok hatékony elvégzésére.
• Nagyon kimerített ez az edzés/bevásárlás/ügyintézés/házimunka, igazán megérdemlek egy kis pihenést!
• Nagyon aggaszt ez a [szabadon választott probléma behelyettesítése], nem tudok a komoly feladatokra koncentrálni, amíg ez nem oldódik meg.
• Nahát, ma még nem is reggeliztem! Majd utána nekiállok.
• Olyan szépen süt a nap, muszáj kivinni most a gyereket/kiskutyát/vadászgörényt, hátha délutánra elromlik az idő...
• Az utóbbi időben rengeteget dolgoztam, most már tényleg ki kell pihennem magam.
• Csak még ezt az egy cuki videót/klipet megnézem, csak még ezt az egy hírt/cikket/blogbejegyzést elolvasom, megírom (oh, wait...)...

Végtelenségig lehetne sorolni. Nyilvánvalóan előfordul, hogy egy-egy kifogás tényleg nem csak kifogás, hisz ha felhív minket a kivitelezőnk, hogy döntsük el, hol milyen kapcsolók és lámpatestek legyenek, lehetőleg tegnapelőttre, köszi, vagy éppenséggel beidéznek minket bírósági tárgyalásra, esetleg kiderül, hogy műteni kell minket köldöksérvvel, akkor valóban kevés az esély rá, hogy két pánikroham közt pont a mumusfeladatnak fogunk nekiülni. De valljuk be, akármennyire is sajnáljuk magunkat, a hét napjainak jelentős részét nem ezek a krízishelyzetek teszik ki, még akkor sem, ha a megszokotthoz képest aránytalanul sok van belőlük. Marad tehát az, hogy tagadhatatlanul halogatunk. De miért? Ennyire utálatosak ezek a feladatok?

Néha igen. Néha csak annyiról van szó, hogy fel kellene hívni egy szakrendelést, meg kéne mondani valakinek, hogy nem tudunk segíteni, le kellene mondani egy találkozót vagy ki kéne vasalni három inget úgy nagyjából egy hónapja. És mi utálunk telefonálni, utáljuk, ha nem tudunk segíteni, utáljuk, ha csalódást kell okoznunk és utálunk vasalni. Azonban van egy másik kategória is. Ebbe azok a teendők tartoznak, amikkel amúgy szívesen foglalkozunk, amik érdekelnek, de azáltal, hogy kötelezővé váltak, egyfajta megmagyarázhatatlan falat emeltünk magunk és a feladat közé. Nem igazán tudjuk megindokolni, miért nem akarunk vele foglalkozni, hiszen alapvetően szeretjük, mégis kerülgetjük, halogatjuk, minden porcikánkkal tiltakozunk ellene. Ilyen típusú mumusfeladat nálam a szakdolgozat.

A kommunikációs szakdolgozatom témája már az első félévem után körvonalazódni kezdett. Nagyon lelkesen, energiával és ambíciókkal telve tervezgettem, csiszolgattam az ötletet, második év első félévében ezzel a lendülettel fel is vettem a szakdolgozati konzultáció első kurzusát. Félév elején még ment is minden, mint a karikacsapás, félév közepén azonban egy ezúttal tényleges krízishelyzet miatt a lendület és a lelkesedés derékba tört, néhány hónapra teljesen félretettem a szakdolgozatot, még a gondolataimból is száműztem. Aztán elkezdődött a tavaszi félév, és újra megpróbáltam felvenni a kesztyűt. Visszavettem a tempóból, de apránként azért alakult, olvasgattam, jegyzeteltem, ott volt a fejemben, de a kezdeti lendület nem akarta megmutatni magát. Nem úgy és nem annyit haladtam a félév során, ahogy és amennyit elterveztem, ami miatt folyamatosan mérges voltam mindenre: a világra, a körülményekre, a váratlan problémákra és persze elsősorban magamra. Próbáltam határidőket szabni, mert a határidők köztudottan segíteni szoktak nekem; menthetetlen utolsó pillanatos vagyok, így ha nincs határidő, nincs utolsó pillanat sem. De ezúttal ez sem vált be, egyetlen határidőmet se voltam képes betartani. És így van ez a mai napig. Június közepe, június vége, július eleje, mind mind elmúlt, és azon kívül, hogy elhasználtam az összes kifogásom, szemernyit sem jutottam előre. Pedig tervek szerint mostanra már a kutatás gyakorlati részén kéne dolgoznom. Pedig még mindig érdekel a témám. Pedig lenne rá időm. Pedig őszi félév végéig be akarom fejezni az egészet. 

Akkor mégis mi a baj?

Aki ettől a bejegyzéstől várja a Szent Grált, azt el kell keserítsem. Fogalmam sincs. Nem tudom, hova tűnik a kezdeti lelkesedés, és hogyan lehet visszaszerezni. Nem tudom, van-e tökéletes módszer a mumusfeladatok elvégzésére. Azt se tudom, hogyan lehet egy feladatra nem mumusként tekinteni. Abban viszont biztos vagyok, hogy amit eddig csináltam, az nem visz előrébb. Nem fog varázslatos módon eljönni a pillanat, amikor érzem, hogy minden a helyén van, tökéletesen tudok koncentrálni, kipihent vagyok és tettre kész. Nem lesz olyan, hogy nincs kifogásom - ha valamiben, hát ebben szerintem minden ember igazán kreatív -, és nem fogom jobban érezni magam attól se, ha a tényleges krízishelyzetek után napokig vagy hetekig azzal takarózom, hogy nekem még ezen túl kell tennem magam. Sok mindent próbáltam már, hogy visszaszerezzem a motivációm és nekiálljak dolgozni, egyet azonban ezidáig nem.

Úgyhogy ezennel segítséget kérek. Mindenkitől, aki idáig eljutott a bejegyzés olvasásában. Azt kérem tőletek, hogy törjétek darabokra a kifogásaim. Ha beszéltek velem, ha én beszélek hozzátok, ha találkozunk az utcán, ha felhívjuk egymást telefonon, minden helyzetben szúrjátok oda: "Ma mennyit haladtál a szakdolgozatoddal?". Nem fogok neki mindig örülni. Sőt, lehet, hogy időnként kifejezetten morcos és ellenséges leszek a kérdés hallatán. De zavarni fog. Zavarni fog annyira, hogy tegyek ellene. Annyira, hogy jobban utáljam a kérdést, mint a gondolatot, hogy nekiálljak dolgozni. És akkor, higgyétek el nekem, egy igazán király szakdolgozatot fogok írni. Most viszont előbb még muszáj ebédelnem... ;)

Murphy játszik - Avagy altatás, amikor senki nincs hozzászokva

Az ember, ha kisgyerekes ismerőse van, gyakran hallja az ominózus mondatot: "Nagyon nehezen aludt ma el.", vagy "Megőszülök, mire elaltatom...". Ezeket én eddig meghallgattam, együttéreztem az anyukákkal, biztattam őket, hogy ne aggódjanak, biztos jobb lesz idővel. Közben pedig örültem, mint majom a farkának, hogy nekem nincs ilyen gondom, az én fiamat beteszem az ágyába, és elalszik magától. Ez az idill teljesen pontosan tegnap estig tartott. Akkor ugyanis az történt, hogy betettem az ágyába, ő meg felkelt és ordított, amiért én ki akartam menni a szobából. Ottmaradtam hát mellette, röpke 20 perc alatt el is aludt úgy, hogy ki tudjak osonni. Gondoltam, biztos a teliholdat érzi, jön a foga, trauma, hogy elmentek a mamák, vagy hasonló olyan dolog, amire a szülők a szokatlan viselkedést fogni szokták, mint a második kakaót a Nesquick-nyuszira, de majd elmúlik. Aztán eljött a mai este. És ma sem aludt el nélkülem. Az előző alkalommal ellentétben azonban ma mi voltunk fáradtak, mi éreztük a teliholdat, így "altatás" címszó alatt a következő események zajlottak le:

• Szomszéd kopog, kislányuk összeállított egy névnapi csomagot, amikor megtudta, hogy azt ünnepeltük tegnap, onnan maradt a torta, amit átvittünk, mert sok lett. Baba a beszűrődő fényre felül és ki akar menni üdvözölni az ajtóban állót. Akárki is az.
• Apa készülődik edzésre, pakolássza az edzőcuccát. Baba az ajtónyitás hangjára felül és beszélni kezd.
• Apa elmegy edzésre, csend lenne, de kiderül, hogy nyitva maradt az ablak. Elmegy a ház előtt 4 autó, 1 motor, 1 mentőautó, 1 focizó nagyfiú, 1 visító kislány az anyukájával, akinek a hangokból ítélve nem sok ép idegszála maradt már, 1 ugató kutya, és elszáll a ház fölött 1 repülő. Baba minden zajra fészkelődni kezd, majd megkeresi a kezemet, hogy megvagyok-e még.
• Elzsibbad a lábam, amin ülök, ezért pozíciót váltok, kinyújtom őket. Baba azt hiszi, el akarok menni, ezért felül és beszélni kezd.
• Jön egy e-mailem, a telefon felpittyeg. Baba most nem ül fel, de hangadással jelzi, hogy érzékelte.
• Megpróbálom lehalkítani a telefonom. Baba a képernyő világítására felül, körülnéz, honnan jön a fény. Nem halkítom le a telefonom.
• Cica úgy dönt, eleget volt már egyedül, a behajtott ajtót szélesre tárva besétál a szobába. Baba felül, menne játszani vele, de még épp azelőtt sikerül kipenderítenem a szobából a betolakodót, hogy rálépett volna a zenélő szőnyegre. Becsukom az ajtót és az ablakot.
• További 10 perc elteltével a gyomrom korogni kezd. Baba átfekszik a hasáról a hátára, és azt játssza, hogy horkol. Nagyon nehéz nem nevetni. Nagyon.
• Végre úgy tűnik, elaludt. Lassan és óvatosan előbb felguggolok, aztán felállok. Minden mozdulatnál az összes testrészem ropog egy kicsit a biztonság kedvéért. Baba nem ébred fel, hálát adok ezért.
• 5 perccel később felhív öcsi, felköszöntené keresztfiát névnapja alkalmából. Már alszik? Elmesélem neki a fentieket, és tájékoztatom, hogy ha pár perccel korábban hív, valószínűleg sírva fakadok. Mindketten örülünk, hogy nem így történt.

Pokémonos nosztalgiatörténet

A dokumentumaim közt kutakodva előtaláltam egy régi történetet még a fanfiction-versenyes korszakomból. És mivel a Pokémon úgyis mostanság éli újra reneszánszát a GO miatt, gondoltam felteszem ide is, mert miért ne. :) Fogadjátok szeretettel!

A randevú

- Hol rontottam el? – sóhajtott fel Brock, s behúzott egy apró strigulát a jegyzetfüzetébe. – Már a 423. Joy nővér utasított vissza.

- Pikachu… - fűzte hozzá Pikachu gondterhelt arccal.

- Hmm… - tűnődött Ash sárga kedvencét vizsgálgatva, de mivel nem jutott dűlőre, úgy döntött, megkérdezi a Pokédexet. – Miért nincs a pikachuknak szemöldöke?

A Pokédex azonban nem válaszolt, helyette egy sor hibaüzenettel hálálta meg a 3 évesek értelmi szintjét megközelítő kérdést. Ash megnyomta a Hibajelentés küldése gombot, mire szinte abban a pillanatban bejövő hívás érkezett Oak Professzortól.

- Mi újság, Ash?

- Oak Professzor! Miért hívott?

- Hibajelentést kaptam egy Pokédextől, és amint megláttam a hiba okát, rögtön tudtam, hogy a tiéd volt az. Nos, kedves Ash, a pikachuk azért nem rendelkeznek szemöldökkel, mert a pokémonok evolúciója során így fejlődtek ki. Ugyanezért van pici, fekete gombszemük, és ugyanezért van olyan nagy, formás farkuk, amiről mi, egyszerű emberek álmodni se mernénk.

- De Professzor… - szólt közbe Misty, akinek a neve találóbb nem is lehetne. – Ha a pikachuknak nincs szemöldöke, mit mondjunk, amikor olyan gondterhelten és szemöldök ráncolva ülnek, mint most Pikachu? – Azzal a képernyőt az említett pokémon felé irányította, hogy Oak Professzor is szemügyre vehesse.

- Egyszerűen mondjátok azt, hogy ráncolja a homlokát. Homloka van, tehát abból nem lehet probléma.

- Nahát, hogy maga milyen okos, Oak Professzor! – kiáltotta Ash lenyűgözve.

- Végtére is ezért vagyok professzor, nemde?

S a professzor egy kacsintás kíséretében eltűnt.

- Probléma megoldva – jelentette ki Ash.

- Még hogy megoldva?! – förmedt rá Brock. – 423 Joy nővér kosarazott ki, és holnap találkozom a 424-el! Mi ez, ha nem probléma?!

Brock elkeseredetten lapozgatta a jegyzeteit, hátha talál valami összefüggést a 423 eset között. Misty úgy döntött, csatlakozik a kutatáshoz, és figyelmesen elolvasta az összes feljegyzést. Az utolsó eset áttanulmányozása után elégedetten csapta össze a tenyerét.

- Megvan az összefüggés! – Brock szeme reményteljesen csillant fel. – Mindegyik esetben te és Joy nővér szerepeltetek!

Brock megsemmisülten a kezébe temette az arcát. Úgy döntött, inkább nem veszi a fáradságot, hogy elmagyarázza a lényeget Mistynek, mert ezek után nem volt benne biztos, hogy megértené. 

Másnap egykedvűen rótta az utcákat, s már épp ott tartott, hogy lemondja a tervezett randevút, amikor egy méretes plakátra lett figyelmes. A plakáton a következő hirdetés állt:

„Nem elég sikeres a nőknél? R-omantika a megoldás! Ingyenes szerelmi tanácsadás!”

A plakát melletti üzletben egy férfi és egy nő várakozott, gyanúsan ismerős frizurával, akik belépésekor gyanúsan ismerős hangon köszöntötték Brockot. A fiúnak ez azonban nem tűnt fel, mivel szinte azonnal a lényegre tértek, és nekiláttak a tanácsadásnak. Azt állították, hogy a nők szívéhez vezető leggyorsabb út, ha kisállatot visz magával a randevúra. Minél helyesebb és jól neveltebb a pokémon, annál nagyobb az esély az imádott hölgy meghódítására, s természetesen a legalkalmasabb minden szempontból egy pikachu. Ezek után részletesen beszámoltak róla, hogyan kell felöltöztetni a választott kisállatot, hogy a lehető legjobb benyomást tegye, s az ehhez szükséges kellékeket borsos áron el is adták Brocknak.

Hősünk pontban fél 5-kor meg is érkezett a találkára az Ash-től kölcsönkért és cseppet feldíszített Pikachuval. Joy nővér odavolt a gyönyörűségtől, ahogy azt a tanácsadók megjósolták.

- Istenem, milyen édes! – lelkendezett. – Sosem láttam még pikachut így felöltöztetve! Ez az aranyos, rózsaszín kis ruhácska, és az apró cicafülek, egyszerűen mesés összeállítás!

- Hello Pikachu! – A Rakéta Csapat hatalmas robajjal érkezett a helyszínre legújabb pokémon-fogó szerkezetük kíséretében. – Tetszik az öltözéked? Ez most a legújabb divat!

- Ahogy mondod, Jessy! És ahogy látom, a tanácsadás is tökéletesen bevált! – folytatta James.

- Ti voltatok azok a R-omantika üzletben! – csapott a homlokára Brock.

- Bizony, mi voltunk! Hát nem zseniális? Rakéta – Romantika!

Jessy elégedett mosolyát Brock és Joy nővér kínos csenddel hálálta meg. Miután egy lágy fuvallat elsöpört előttük egy western filmből szökött, száraz ördögszekeret, Jessy mérgesen vágta földhöz a R-omantika logós plakátját.

- Ha ezt akarjátok, akkor… Készüljetek a harcra!

- És vele a kudarcra!

- Megmentjük a világot a pusztulástól!

- Zászlónk alatt egyesül majd minden ember!

- Legyőzzük az igazság és a szeretet szellemét!

- Birodalmunk határa a kék ég!

- Jessy!

- James!

- A Rakéta Csapat fénysebességgel csap le az áldozatra!

- Add meg magad most, rögtön, vagy készülj a biztos halálra!

A szokásos lezáró mondat azonban már nem hangzott el. Meow megkövülten meredt Brock, Joy nővér, és Pikachu hűlt helyére, akik a kis folklór műsor kellős közepén egyszerűen elsétáltak a helyszínről. Jessy dühösen ugrálni kezdett az ismét feltűnő ördögszekéren, ám nem számolt a növény tüskés mivoltával, s a következő pillanatban már mindhárman csak apró, fénylő pontként suhantak az alkonyodó égbolton.

Brock visszaadta az immár eredeti színében pompázó Pikachut gazdájának, majd első sikeres randevújának lezárásaképp elindult a Pokémon Központba a piruló Joy nővérrel. De ez már egy másik műfajba tartozó történet…

Erdő, erdő van idebenn

Lassan, de biztosan rátalálok magamra, ennek egyik jeleként pedig meghoztam az idei Párbaj első értékelését. Ugyan egy B listásomat már korábban elolvastam, bejegyzést nem sikerült írni róla, és nem is biztos, hogy később fogok. A mostani viszont egy A listás olvasmány, amit az első szemponthoz választottam, vagyis: "Olvass egy könyvet olyan szerzőtől, akinek ugyanazzal a betűvel kezdődik a keresztneve, mint neked!". Ennek eredményeképpen ismerkedtem meg Kleinheincz Csilla: Ólomerdő kötetével.

Bár e-bookban olvastam, szokás szerint meglestem a hozzá tartozó borítókat. Hát, hogy őszinte legyek, egyiktől se voltam elájulva. A régebbi, Delta Vision verzió olyan, mintha csak egy fanart lenne, nem rendes borító, a jobb oldalon is látható Gabo változat pedig számomra túlcsicsázott, bár tény, hogy fényévekkel jobb a másiknál. Értem én, hogy szerették volna hangsúlyozni a magyar mondavilág jelenlétét, de nekem ez a rengeteg tulipántos cirkalmasság már egyszerűen túl sok volt. A cím betűtípusa viszont tetszik, az jól illik a könyvhöz.

Történetünk Gödöllőn indul, itt lakik Emese szüleivel, Lónával és Istvánnal, míg nem egy napon Lóna váratlanul elhagyja családját, így Emese anya nélkül kénytelen felnőni. Bár látszólag átlagos tinédzserré cseperedik, mégis más szabályok kötik, mint kortársait. A kislány ugyanis félig tündér, ennek köszönhetően pedig egy be nem tartott ígéretnek például számára sokkal nagyobb ára van. Mégis amikor megsejti, hogy édesapja éjjelente egy titokzatos erdőbe próbál bejutni, megszegi neki tett ígéretét, felmegy a tiltott padlásra, és a rárohanó emlékek hatására elszökik otthonról, csak hogy egy különös lovasnak hála egyik pillanatról a másikra a már említett erdőben találja magát. Megkezdődik a hajsza túlélésért, szabadságért, és az igazság felderítéséért.

Csapjunk is rögtön a közepébe: ez a könyv egyáltalán nem tetszett. Nagyon nyögvenyelősen olvastam, borzasztóan untam, úgy általába véve nagyon ritkán történt olyan, ami tényleg lekötött. Ennek fő oka pedig az volt, hogy a konfliktusok 90%-a abból adódott, hogy a szereplők nem kommunikáltak egymással a problémáikról. Emesét még aránylag meg lehet érteni, hisz kamasz, a kamaszok pedig ritkán beszélnek a családjukkal a gondjaikról és az érzéseikről, de a felnőttek egyszerűen kriminálisan viselkedtek. Adél tudott fontos dolgokról, és persze, István engedélye nélkül nem akart róluk beszélni, de azért egészen sokféle módon meg tudta volna nyugtatni Emesét anélkül is, hogy elárul titkokat. Lóna az ég világon semmit nem mondott el Emesének, amíg még otthon volt, a legalapabb dolgokat sem, pedig tündérként az ő felelőssége lett volna már egészen kis korától felkészíteni a lányát a szabályokra és úgy egyáltalán magára Héterdőre. Egy 7 évesnek azért már elég sok mindent meg lehet tanítani, szóval az, hogy kicsi volt, nem magyarázat. István konkrétan minden létező dolgot titkolt Emese elől, amire rá lehetne sütni, hogy jaj, csak védeni akarta, de ez a szöveg már 2012-ben is elcsépelt volt, ráadásul minden épeszű felnőtt ember tudja, hogy minél többet titkolózik egy kamasz előtt, az annál jobban el fog távolodni tőle. Rabonbánnál, a lovagnál pedig örülnék, ha valaki el tudná magyarázni, ugyan mi hátránya származhatott volna abból, hogy mások megtudják, milyen átok sújtja.

Ha már ennyit emlegettem a karaktereket, nem árt, ha kimondom: az egész könyvben egyetlen egy szimpatikus karaktert találtam, és az Firene, Lóna mostohatestvére volt. Az ő cselekedeteit végig logikusnak és érthetőnek találtam, a személyisége is egészen kedvelhető volt, ellentétben pl. Lónával, akinél unszimpatikusabb szereplőt nem fedeztem fel a történetben. Apropó, nevek. Nem szokott gondom lenni a magyar nevekkel, de egyrészt még ha értem is a funkcióját, akkor is zavart a magyar és a fantasy nevek keveredése, másrészt kövezzetek meg, de nekem egy fantasy történetbe egyszerűen semmilyen körülmények közt nem illik az István név. Persze ez egyéni szociális probléma, de akkor se tudtam elsiklani felette.

Írhatnék még egy kupac dolgot, ami nem tetszett, vagy épp nem találtam logikusnak, de azért a pozitívumokról is meg akarok emlékezni. Tetszett, hogy az ígéreteknek súlya van, nem lehet következmények nélkül megszegni őket, mert manapság úgy veszem észre, gyakran csak üres szavakká váltak, amikkel dobálózni lehet, csak hogy végre leszálljanak rólunk. Ez pedig baj. Tetszett a Héterdő világa is, különösen az a része, hogy az erdők tükrözik azt, ahogy benne élnek. Magát a világot szívesen megismerném jobban, csak talán inkább valaki más történetén keresztül.

Ajánlani most nem igazán tudom, kinek lehetne, szóval talán inkább azt mondanám, tegyetek vele egy próbát. Biztosan lesz, akit magával ragad az Ólomerdő, és lesznek olyanok, mint én, akik csak álruhában, az Őrfákat átejtve tudnak körülnézni. De hogy Te épp melyikbe tartozol, azt csak a végzetnők tudhatják.

Könyvmoly Párbaj vol. 6.

Hát, újra itt vagyunk! Az előző Párbaj teljesítése után - bár csak az A listámat olvastam el végül az eredeti terveimmel szemben - nagyon nehézkesen álltam neki az idei listámnak. Valahogy nagyon rapszódikus hangulatban talált meg ez a jelentkezési időszak, de azért csak sikerült most is megírnom. Újdonságként ezévben bevezettük a Moly Menü listát, ami a book tagek mintájára történő listaállítást jelenti az általunk előre megadott szempontok alapján. Ebből is van 7 és 11 könyves verzió, és mivel fogalmam sincs, milyen lesz az élet egy babával, inkább ez alkalommal sem hősködtem a 11 könyves bevállalásával. Az alábbiakban tehát a 'B' menü listámat olvashatjátok, amivel a 2015/2016-os Könyvmoly Párbajra jelentkeztem:

1. Olvass egy könyvet olyan szerzőtől, akinek ugyanazzal a betűvel kezdődik a keresztneve, mint neked!

A: Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

B: Gévai Csilla: Nagyon zöld könyv

2. Olvasd el a legutolsó könyvet, amit megvettél/ ajándékba kaptál!

A: Neil Gaiman: Tükör és füst

B: Mark Lawrence: Tövisek Hercege

3. Olvass el egy klasszikust!

A: Jane Austen: Büszkeség és balítélet

B: Charles Dickens: Karácsonyi ének

4. Olvass el egy könyvet, amit kölcsön kaptál!

A: Kae Westa: A démon és a papnő

B: Tari Annamária: Z generáció

5. Olvass könyvet az egyik kedvenc szerződtől!

A: Ernest Cline: Armada

B: Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

6. Olvasd el egy sorozat második kötetét!

A: Diana Wynne Jones: Az égi palota

B: Leiner Laura: Hullócsillag

7. Olvass el egy olyan könyvet, aminek nem angol az eredeti nyelve!

A: Limpár Ildikó: Emlékek tava

B: Dante Alighieri: Isteni színjáték

Mint látjátok, most is bebiztosítottam magam egy B listával, viszont ez olyan jól sikerült, hogy megint került rá egy adag könyv, amit legalább olyan szívesen elolvasnék, mint az A listásakat, szóval meglátjuk, mire lesz idő/kedv és mitől megy el menet közben. :) Egészen változatos kis menü lett, úgyhogy kifejezetten büszke vagyok rá. Remélem jövő októberre is az leszek. :D

Aki még nem jelentkezett, de szeretne, vagy csak kíváncsi rá, mi a búbánat az a Könyvmoly Párbaj, megtalálja az idei játékszabályokat >>ITT<<. De igyekezzetek, mert már csak hétvégéig van idő leadni a listákat! ;)

Hajrá, Párbajosok!

A perverz, a törpe és a szemüveges gazfickó

Elérkeztem végül az utolsó Párbajkönyvem értékeléséhez, ami a bejegyzéscím alapján akár egy Romana füzet is lehetne, de helyette inkább egy light novel, méghozzá egy általam igen kedvelt anime alapjául szolgáló darab. Mamare Touno: Log Horizon 1. - The Beginning of Another World.

A Log Horizon sok társához hasonlóan olyan light novel, ami webcomic-ként kezdte, ám a rajongók annyira szerették, hogy a képregény szeletkéket az író végül egybegyúrta, és bumm, így lett a jelenleg 9 kötetet számláló sorozat! Borító tekintetében sokat nem várhatunk rendszerint ebben a műfajban, így itt sem különösebben fordítottak rá nagy gondot. Kicsit olyan az egész, mintha nem lett volna pénz színes tintára, de azért a zöld hátteret összespórolták volna a rajongók, hátha javít valamit az összképen. Pedig nem. Én mindenesetre e-bookban olvastam, szóval nem éltem meg nagy tragédiaként a nem túl hívogató küllemet, de annyi biztos, hogy nem ez az a sorozat, amit beszereznék csak azért, hogy szépen mutasson a polcomon. Viszont az egy-egy fejezet elején található karakterdizájnok hangulatosak.

Történetünk főhőse Shiroe, az Elder Tales nevű híres online játék nagy tudású veterán játékosa. Shiroe az Elder Tales legújabb kiegészítőjének telepítése után rengeteg másik játékossal egyetemben egyik pillanatról a másikra a játék világában találja magát, karakterének bőrébe bújva. Senkinek semmi információja nincs róla, mi történt pontosan, ezért természetesen mindenki pánikol vagy épp magába zuhan. Shiroe rövidesen felfedezi, hogy akad azért barátja, aki hasonló cipőben jár, így a megbízható, bár kissé perverz Naotsuguval együtt elhatározzák, hogy megpróbálják kitapasztalni ennek a világnak a szabályait, és keresnek valami célt a céltalanságban.

Visszaolvasva a sztori leírását nem tűnik túl izgalmasnak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy tényleg nem az. Említettem, hogy szeretem az animét, ugye? Ugye. Na, hát ez azért van, mert ott történik is valami, itt meg nem igazán. Majdnem a teljes kötet összesen arról szól, hogy Shiroe, Naotsugu, és a később hozzájuk csapódó Akatsuki próbálnak hozzászokni a világhoz, amibe csöppentek. Információt gyűjtenek róla, megtanulnak harcolni, és időnként aggódnak. A csaknem 400 oldal összesen az anime első 4 részét öleli fel, annyira vontatott az egész. Sajnos mind az elnyújtott történeten, mind a stíluson meglátszik, hogy ez az író nem regényekre szakosodott, jobb lett volna, ha megmarad a webcomic formátumnál.

Hogy mi a gond a stílussal? Több minden. Egyrészt rengeteget ismétel. Nem szavakat, sokkal inkább egész részleteket. Ha lett volna hozzá türelmem, lehet, hogy megérte volna szemléltetésként összeszámolni például, hányszor írja le, hogy a táj mohás, saras, gazos, itt-ott kandikál csak ki egy kis beton, és szanaszét elhagyatott, gazzal benőtt autók hevernek. De ugyanígy említhettem volna a képességek vagy kasztok jellemzését, vagy épp Shiroe egy-egy aggodalmát. Egy másik probléma, hogy az író ide-oda ugrál jelen és múlt idő között, ami számomra nagyon zavaró volt sok helyen, mintha egy kisiskolás első szárnypróbálgatásait olvastam volna fogalmazás terén.

Karakterek tekintetében szintén kicsit csalódnom kellett. Azt reméltem a light noveltől - ezért is tettem fel a listámra -, hogy kicsit mélyebben megismerhetem azokat, akiket az animében már megkedveltem, ez azonban leginkább csak Shiroe esetében volt így, viszont az ő megítélésének meg nem tett jót ez a tudás. Shiroe az animében egy elég zárkózott, de nagyon intelligens, elképesztő taktikai érzékkel rendelkező fiú. Ezt itt is valamelyest megpendíti az író, viszont sokkal többet kapunk az aggodalmaskodó, önbizalomhiányos és kicsit túlságosan is félénk vonásokból, amik jócskán eltiporják a "szemüveges gazfickó" becenév adta elvárásokat. Naotsugu egészen megkedvelhető, Akatsukiról viszont összesen annyit tudunk meg, hogy alacsony, nagyon szép és általában szótlan.

Összességében nagyot csalódtam a könyvben, sokkal több és sokkal minőségibb tartalomra számítottam, szóval nem igazán tudom ajánlani senkinek. Inkább nézzétek meg az animét. Ugyan az sem befejezett még, és mivel a második sorozat együtt haladt a rendkívül lassú folyású light novellel, így az sem sikerült olyan lendületesre, mint az első, azért szerintem mindenképp megéri annak, akit érdekel az ilyen "bekerülünk a játékba" típusú történet.

Végül a kérdés: Van-e olyan film, anime vagy mese, aminél úgy éreztétek, jobban sikerült, mint a könyv, ami alapján készült?

Megint egy zűrös világvége

Kedves Írók és Írónők!

Kössz, hogy nem hagyjátok eltűnni a fantasy műfaját! 

Kössz, hogy egyre többször veszitek alapul a különböző népek mítoszait!

Kössz, hogy ennyire szeretitek Lokit!

Kedves Kiadók!

Kössz, hogy a fentieket csak részben tudom magyarul olvasni, mert az első vagy második kötet után leálltok a sorozattal!

Egy ilyen szarkasztikus bevezető után pedig mi más is következhetne, mint egy mitológiára alapuló fantasysorozat első kötete, amiben természetesen benne van Loki: Kelley Armstrong – Melissa Marr: Loki farkasai.

Ezt a könyvet gyakorlatilag abban a pillanatban meg akartam szerezni, hogy bejelentették a Cicerónál, ennél fogva azon kevesek egyike volt, amikért részt vettem a kiadó nyereményjátékában. Tudni kell rólam ugyanis, hogy csak olyan dolgokért játszom, amiket ténylegesen szeretnék megnyerni, ami később csak a polcon porosodna, azt nyerje meg inkább valaki, akinek örömet is okoz. A 2014-es Nagy Téli Nyereményjáték tíz fordulójából ez volt az egyetlen, amiben részt vettem, és szerencsésen meg is nyertem a könyvet, aminek a februárra kiírt megjelenése végül júniusra tolódott. Azóta várt a polcomon a sorára szép türelmesen. Bevallom, a borítót nem sokat nézegettem. Nem sikerült rosszul, csak épp nem is az a fajta, amin elámulok és megpróbálom elemezgetni. Inkább olyan, mint egy kép egy mesekönyvben, és ez végül is jól van így. Puhaborítós, és szokás szerint a ragasztás itt sem túl minőségi, de egy olvasás után még nem esett szét. A külalakra nem is pazarlok több szót, jöjjön a történet!

Matt Thorsen 13 éves, igen csak jól megtermett gyermek, akiben tulajdonképpen semmi különleges nincs, leszámítva a tényt, hogy az északi isten, Thor leszármazottja. Ezzel persze nincs egyedül, szülővárosa, Blackwell ugyanis hemzseg a Thor-ivadékoktól, akik mind tisztában is vannak kilétükkel. Nem úgy a városban tanyázó, némileg kevésbé szívesen látott család, a bajkeverő Loki leszármazottai, mint például Fen és Laurie Brekke. A felállás: Matt ismeri a saját és a Brekke unokatestvérek származását, ahogy Fen is ismeri. Matt nem tudja, hogy Fen tudja magáról, kicsoda, Fen viszont tudja, hogy Matt nem tudja. Laurie pedig az ég világon semmit sem tud. Azt leszámítva persze, hogy Matt és Fen ki nem állhatják egymást, és lehetetlen, hogy valaha is jól kijöjjenek. Ám ahogy az lenni szokott, a sors ezzel nem ért egyet. Amikor a városi tanács bejelenti, hogy közeleg a Ragnarök 2.0, és hogy, hogy nem, Mattet éri a megtiszteltetés, hogy Thor bajnokaként még a gimnázium előtt harcba szálljon a Midgard kígyóval, a fiú választás elé kerül: megismétli az első Ragnarök eseményeit a világ megtisztítása érdekében, vagy felkutatja a többi "kiválasztottat", és megpróbálja megváltoztatni a látszólag megváltoztathatatlant. Utóbbihoz azonban első lépésként maga mellé kell állítania Loki bajnokát...

Hosszú idő után először éreztem azt olvasás közben, hogy végre megint a saját terepemen vagyok. Végre megint olyat olvasok, ami igazán leköt, amit nem kell túlgondolkodni, ami egyszerűen csak szórakoztat és kikapcsol. Nagyon szerettem ezt a történetet, stílusát és karaktereit tekintve egyaránt. A történetmesélés könnyed, sokszor humoros, gördülékeny, egyszerűen követhető. Nincsenek benne fölöslegesen hosszú leírások és túlfilozofált gondolatmenetek, nem akar több lenni annál, ami: egy szórakoztató ifjúsági fantasy. Kis érdekesség, hogy az írónők nem a történetszálakat, hanem magukat a szereplőket osztották fel egymás közt: a Matt szemszögéből íródott részeket Kelley Armstrong, míg a Fen és Laurie szemszögéből íródottakat Melissa Marr alkotta. Ennek ellenére nem érződik igazán stílusbeli különbség köztük, bár nem tudom, ez valójában az ő érdemük-e avagy a fordító Bihari Györgyé.

A három fő karakterünket a váltott nézőpontoknak hála elég jól megismerhetjük és megszerethetjük. Többször elgondolkoztam ezen a történet során, de végül is arra jutottam, hogy mindenki többnyire a korának megfelelően viselkedett, nem jutott eszembe egyszer sem, hogy "á, ilyet egy 13 éves egész biztosan nem gondolna/csinálna". Nem voltak túl bátrak, túl okosak, túl ügyesek, mindenki hibázott a megfelelő mértékben és teljesen reálisan többször féltek, mint amennyiszer nem. A mellékkarakterek viszont kicsit számomra kidolgozatlanok voltak ebben a kötetben. Persze változhat ez még a továbbiakban, sőt az ikrek, Freyr és Freya bajnokai esetében biztosan fog is, viszont Baldr leszármazottjánál ez a hiány már most is eléggé érezhető volt. Baldr az az isten volt, akit mindenki szeretett, így nem csoda, ha az utódja is szeretetreméltó, de attól, hogy ezt leírják huszonötször, még nem fogom ténylegesen látni, miben nyilvánul ez meg. Rá egy kicsivel több figyelmet kellett volna fordítani.

Mindenesetre ez az apróság nem változtat az összbenyomásomon: szerethető, kellemes és humoros könyv a Loki farkasai, amit bárkinek szívesen ajánlok, aki nem idegenkedik a fantasy műfajától, és akiben hozzám hasonlóan egész halványan még pislákol a remény apró lángja, hogy ezt a sorozatot nem kaszálták el, és a nem is olyan távoli jövőben kiadják a két folytatását.

Végül a szokásos kérdés: Ti melyik nép melyik istenének utódai lennétek saját véleményetek szerint, és az istenség milyen erejével/képességével rendelkeznétek szívesen?

Egy doboz novellás praliné

Van egy írónő, akiről könyves körökben mindenki hallott már, és még ha nem is olvasott tőle, egy dolgot mindenképp társítani tud a nevéhez: az ételt. Szinte alig van könyve, amelynek címében ne bukkanna fel egy kósza finomság - legyen az narancs, csokoládé vagy épp mint jelen esetben: Bársony és keserű mandula.

Joanne Harris-szel közös történetünk négy évvel ezelőtt, az első Könyvmoly Párbaj idején vette kezdetét. Akkor került fel a listámra a Rúnajelek, amit bár elolvastam, szerettem, bejegyzés mégsem született róla, így azt a Párbajt - ugyan nem épp emiatt - nem is sikerült teljesítenem. Mivel az első könyv fellelkesített, ezek után elkezdtem vadászni az írónő könyveit, méghozzá anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna, melyik miről szól. Három kötetet sikerült beszereznem, amiből egy, a Szederbor, szintén felkerült az A listámra, méghozzá 2013-ban, ennek megfelelően azt a Párbajt is tökéletesen elbuktam, ezúttal azonban tényleg Joanne Harris miatt. De makacs vagyok, nem adom fel olyan könnyen, így az ötödik Párbajra ismét besoroztam az írónőt, és immár nem csak a könyvet sikerült elolvasnom, de bejegyzés is született róla. (Reméljük, ez azt jelenti, hogy megtört az átok, és a Párbajt is teljesítem időben. :D)

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után vessünk egy pillantást a borítóra! Bevallom, nekem ez az egyik kedvencem a Joanne Harris könyvek közül. Valahogy a színösszeállítása, a hangulata, a betűtípusa olyan kis harmonikus, melegséget árasztó. Puha borítós, ami jelen esetben nagyon helyes választás, és a manapság oly népszerű rossz minőségű ragasztástól eltekintve meg is dicsérném az Ulpiust a kiadásért, csak ugyebár már nem igazán aktuális. Ezt egy kicsit sajnálom egyébként, mert igazán megkérdezném őket, hogy kerül a kiadási információk közé a Fundamenta Lakáskassza logója, de talán ez már örök rejtély marad.

Történet tekintetében nem tudok sok információval szolgálni az érdeklődők számára, ugyanis mint azt bizonyára a bejegyzés címéből mindenki kitalálta, a Bársony és keserű mandula novelláskötet. 22 rövidebb-hosszabb szösszenet található benne a legkülönfélébb témákban, a legkülönfélébb stílusban, a legkülönfélébb érzelmeket hagyva maguk után. Egyetértek a fülszöveggel, tényleg olyan a kötet, mint egy doboz bonbon. A színükből, a formájukból próbálhatunk következtetni a tartalmukra, de amíg el nem majszoltuk, nem fogjuk tudni eldönteni, melyik mennyire ízlett.

Mivel 22 novella keltette 22 különféle élményt elég nehéz fejben tartani, olvasás közben végig jegyzeteltem. Minden történethez írtam egy-két gondolatot, és mindegyiket pontoztam 1-5-ig a saját ízlésemnek megfelelően. Hogy mennyire vegyes érzelmeket hagy maga után a kötet, nem is lehetne jobban bemutatni, mint azzal, hogy az értékeléseket összeadva és átlagolva hajszál pontosan 3-at kaptam végeredményül. Nem volt két olyan novella, ami ugyanazt váltotta volna ki belőlem, sok esetben meg se tudtam fogalmazni rendesen magamnak a gondolataimat, csak egy-egy jelzőt firkantottam le, amivel nagyjából körül tudtam írni. Akadtak olyanok, amiknél úgy éreztem, tökéletesen illik rájuk a kötetcím, és olyanok, amikről nem értettem, hogy kerültek egyáltalán bele vagy mi értelmük van tulajdonképpen. A történetek elején lévő rövid magyarázatokkal is ez volt a helyzet. Volt, ahol csak utólag jöttem rá, mire utalt benne az írónő, de volt, ahol gyakorlatilag előre lelőtte a teljes sztorit, így az valamelyest veszített az értékéből számomra.

Egyértelműen nem áll szándékomban sorra venni mindegyik novellát, viszont a kedvenceimnek azért úgy gondoltam, mégis itt a helyük, úgyhogy pár szóban megemlékeznék róluk (aki kíváncsi valamelyik konkrét novellára, kérdezzen nyugodtan, nem dobom el a jegyzeteim):

Faith és Hope vásárolni indulnak

Rögtön a legelső egy aranyos, szívmelengető történet két idős hölgyről, akiket a kor nem akadályozhat meg abban, hogy megéljék a szerény kis álmaikat. Kicsit bársonyos, kicsit keserű, de nagyon kedves novella.

Bolondok aranya

Egy befásult tanár, aki valaha egy híres regény megírásáról szőtt álmokat, és egy tehetséges diák ígéretes házi feladata, ami felszínre hozza a régi vágyakat. Klasszikus tanulságos történet, amit még akár felnőtt esti meseként is el tudnék képzelni.

Hely a nap alatt

"Brazíliában vannak strandok, ahol a fürdésre vágyókat kor és külső alapján szortírozzák, és ahonnan a csúnyákat, az öregeket és a túlsúlyosakat kitiltják..." - írja Harris a magyarázatban. Nagyon jó karikatúrája a mai látszatokra épülő társadalomnak, és annak, hogyan szocializálódik ebben a környezetben egy átlagos tinédzser. Irodalom órán elemzésre kiváló, vitaindító mű lehetne.

Uzsonna, madarakkal

Az abszolút kedvencem két magányos lélekről, akik bár szinte egyáltalán nem kommunikálnak, szinte egyáltalán nem ismerik egymást, jelenlétükkel mégis nagy hatást gyakorolnak a másik életére. Nyugodt, kellemes, hangulatos novella, ami olyan, akár a japán zöldtea.

Ugyan az értékelésem alapján közepest kellene adnom a kötetnek, összességében élveztem az olvasását, és őszintén tudom ajánlani bárkinek, mert biztos vagyok benne, hogy lesz legalább egy történet, amit érdemesnek talál a továbbgondolásra, vagy segít abban, hogy megfogalmazzon olyan dolgokat, amiket korábban nehezen megfoghatónak talált.

A kérdésem pedig ezúttal nagyon stílusosan, hogy mindenki rögtön édeséhes legyen: Ti milyen bonbont preferáltok egy novella esetében? Ha ütős, karakteres ízű vagy ha inkább hosszan, elgondolkodva ízlelgethetitek a tölteléket? Esetleg ha a félkész alaphoz nektek kell hozzáadni az utolsó hozzávalókat a saját ízlésetek szerint?

Delfinekkel suttogó

Az ember lánya azt gondolná, hogy nyáron a legkönnyebb behozni mindenféle lemaradást, legyen szó házimunkáról, bevásárlásról vagy épp olvasásról. Idén nyáron azonban úgy döntöttem, inkább túlélni próbálom a hőséget, így abba a szorult helyzetbe hoztam magam, hogy egy hónap alatt kellene bepótolnom az eddig halogatott Párbajos könyveket. Ennek első lépéseként egy újabb angol nyelvű olvasmányt hoztam, mégpedig egy olyan szerzőtől, akinek egy könyvét korábban már értékeltem a Párbaj keretein belül. Lássuk tehát, mit tudunk Michelle Paver: Gods and Warriors c. művéről!

Borítóját tekintve elsősorban azt, hogy gyönyörű. A színei, a grafikája, egyszerűen minden részlet tetszik rajta. Normál méretű, puhaborítós, jó kézbe venni és kényelmes olvasni. Belül sok illusztrációval nem találkozunk, nincs is rá szükség túlzottan, csupán az egyes nézőpontváltásokat jelző kis figurák teszik hangulatosabbá. Plusz az elején találunk egy térképet, amire nagyjából a kötet felétől lehet szükségünk, addigra viszont jó eséllyel elfelejtjük, hogy van. Ha valaha valamelyik magyar kiadó itthon is gondozásába veszi a sorozatot - mert természetesen ez is sorozat -, remélem, nem változtatnak a Puffin-féle verzión, ez egyszerűen így jó és kész.

Történetünk igen csak in medias res kezdődik, főhősünk, a 12 éves Hylas ugyanis épp halálos veszélyben van. Maga se tudja, miért, üldözik az általa csak "Varjaknak" hívott félelmetes harcosok. Előlük menekülve elszakad egyetlen húgától, szeretett kutyáját is megölik, így a sehová sem tartozó, kívülálló kecskepásztor fiú teljesen magára marad. Miközben kétségbeesve próbál húga nyomára bukkanni és egyúttal a Varjak elől is végleg meglépni, rátalál egy sírhelyre, benne egy haldokló férfival, aki utolsó szavaival rábízza bronztőrét, és bizarr utazást jósol számára a tengeren át, amit Hylas még sosem látott. S miközben a hegyekben a fiú az életéért küzd, a tengeren túlról érkező lány a szabadságra áhítozik, az addig gondtalan delfin pedig érzi, hogy komoly küldetés vár rá. Hármuk sorsa aztán lassacskán összefonódik...

Milyen szép és milyen klisés is volt ez az utolsó mondat, nem igaz? De koránt sem annyira, amennyire igaz! Nagyon-nagyon sokáig tartott elolvasni ezt a könyvet, pedig igazán nem hosszú, azonban van vele egy hatalmas gondom: csaknem a feléig elképesztően lassú. És a lassúságot itt nem úgy kell érteni, hogy a főszereplőnk nem mozdul, Hylas mást se csinál, mint fel-alá rohangál a hegyekben, de maga a fő cselekmény nem kifejezetten halad előre. A srác menekül egyik helyről a másikra, innen-onnan lopkod egy kis kaját vagy ruházatot, egyszer-kétszer belebotlik valakibe, akivel válthat három mondatot, majd menekül tovább. Borzasztóan elnyújtottnak és fölöslegesnek éreztem a történet ezen részét - annak ellenére, hogy Paver leírásai továbbra is fantasztikusak -, és pont emiatt nehezen vettem rá magam, hogy folytassam.

Pedig megérte. Nagyjából 120 oldal leküzdése után ugyanis, amikor megjelenik Spirit, a delfin és Pirra, a főpapnő lánya, végre beindulnak az események. A könyv második felét egyetlen délután alatt elolvastam, annyira felpörgött. Akkor tényleg megkaptam, amire egész addig vártam: egyszerre zúdult a nyakamba az akció, lettek igazi rejtélyek, a karakterek kinyíltak, mint a tubarózsa, és már nem azért vártam a végét, hogy túllegyek rajta, hanem azért, mert kíváncsi voltam rá. 

Ha már az imént említettem a karaktereket, pár szóban ki is térek rájuk. Hylas nagyon szokatlan főhős számomra. Olyan, mintha két emberből gyúrták volna össze, akik egymás ellentétei. Néha önző, néha önfeláldozó, néha bátor, néha mindentől fél, néha annyi idősnek tűnik, amennyi valójában, néha pedig jóval idősebbnek. Vele szemben Pirra sokkal tisztább karakter, könnyebb kiismerni, és talán ezért volt szimpatikusabb is nekem. Őt végig meg tudtam érteni, mit miért cselekszik, róla bármikor meg tudnám mondani, melyik helyzetben mit fog tenni. Hylasnál ez valahogy nem egyértelmű. Vannak ugyanakkor olyan karakterek is a történetben, akikről úgy érzem, a folytatásban jóval nagyobb szerepet fognak kapni, és izgalmas fordulatokat hozhatnak. Ilyen Pirra anyja, a főpapnő és Hylas barátjának, Telamonnak az apja. Rájuk nagyon kíváncsi vagyok.

No, de összegezzünk! Ha tehetném, el is felejteném azt a vontatott kezdést, de sajnos nem megy, úgyhogy bármennyire is szeretném, nem felhőtlen az élmény. Nem is javaslom ezzel kezdeni Paver megismerését, a Farkastestvér erre szerintem sokkal alkalmasabb, ráadásul az magyarul is elérhető. Ez pedig azért nem hátrány, mert bár az előbb említett kötetet angolul nem olvastam, a Gods and Warriors minden, csak nem kezdő angolosoknak való. Haladóknak szókincsbővítéshez remek, de készüljenek fel egy vaskos szótárral, és tartsanak ki azon az első ~120 oldalon, mert ami utána jön, azért tényleg megéri!

És hogy Párbajos kérdés nélkül se maradjunk:

Michelle Paver főhőseinek jól bevett szokása, hogy állati kísérőt szereznek maguk mellé, aki aztán nem csak vezetőjük, hanem barátjuk is lesz. Ha kalandos küldetésre indulnátok egy számotokra ismeretlen vidéken, ti milyen állatot választanátok magatok mellé tudva, hogy akármilyen is legyen az alaptermészete, hozzátok mindvégig hűséges marad?

Hát én immár kit válasszak...?

Nem vagyok továbbra sem az aktivitás mestere, pedig nem arról van szó, hogy nem olvastam semmit az elmúlt időszakban. Viszont a bejegyzéseknek nagyon nehezen állok neki, pláne ha olyan könyvről van szó, aminek időközben megfogyasztottam a folytatásait is. Így történt ez a soron következő Párbajos darabomnál, Kiera Cass: A Párválasztójánál.

A Párválasztóval nagyjából azóta szemezek, hogy először megláttam a borítóját. Nem vagyok a habos-babos ruhák rendszeres és fanatikus viselője, de nézni mindig is nagyon szerettem őket, szóval nálam a sorozat külleme ilyen szempontból telitalálat volt. Azt mondjuk hozzá kell tennem, hogy a pózok nem igazán tűntek számomra túl természetesnek, így könnyen el tudom képzelni, hogy sokaknak egyáltalán nem tetszenek a borítók. Mindenesetre az én esetemben ez a sorozat egyike azoknak, amiket kizárólag a borító miatt tettem várólistára.

A történetnek ugyan utánalestem, de különösebben nem foglalkoztam vele, és igazság szerint nincs is különösebben túlbonyolítva, úgyhogy csak pár mondatban:

Az általunk jól ismert Amerika rég a múlté, a sorozatos háborúskodások és hatalmi harcok eredményeképp a hajdani nagyhatalomból már csak egy kis ország, Illéa maradt, ahol a béke fenntartása érdekében a társadalom kasztokra osztott. Az 1-esek a legtehetősebbek, ide tartozik a királyi család és vallási vezetők, míg egyre lejjebb érve egyre szegényebbeket találunk. Főhősnőnk, America Singer 5-ös, vagyis művész, ám szívszerelme, Aspen alacsonyabb kasztú, ami miatt csak titokban találkozgatnak. A fiú szégyelli szegénységét, ezért ráveszi Americát, hogy nevezzen be a Párválasztóra, ahol 35 kiválasztott lány fog harcolni a koronaherceg kegyeiért és egyben egy jobbnak remélt életért. Americát az olvasó legnagyobb meglepetésére kiválasztják, amitől addigi békés kis élete egy csapásra felfordul, így ő lesz az egyetlen versenyző, akinek esze ágában sincs meghódítani Maxon herceget. De vajon a herceg is egyetért ezzel?

A Párválasztót egészen addig halogattam, míg egy betegség következtében az egyik hétvégémet ágyban nem kellett töltenem. A sok közbeiktatott alvás ellenére nagyon hamar elolvastam, vittek magukkal az események, főleg onnantól, hogy Mer a palotába ért. Előtte egy picikét döcögősnek éreztem, soknak találtam a fölösleges körítést, de mivel tényleg könnyen olvasható, hamar túllendültem ezen az apróságon. Történet szempontjából nincs sok mondanivalóm, mert ebben a sorozatban a karakterek sokkal lényegesebb szerepet játszanak, így még ha nem is lehet rá azt mondani, hogy nem történik semmi, egyértelműen nem olyan akciódús, hogy az olvasó ide-oda kapkodja a fejét az események közepette, ráadásul a "csavarok" többsége is jó előre kitalálható.

Karakterekből viszont aztán tényleg nincs hiány. Nyilván lehetetlen mind a 35 lányt, plusz Mer családját, plusz a királyi családot, plusz az egyéb személyzetet átfogóan bemutatni, de mivel a 35 igen hamar leredukálódik, nincs is erre szükség. Persze helyenként azért így is sok a rengeteg név, de mivel többségük felejthető, megnyugodhatunk: el is fogjuk felejteni őket. Akiket viszont nem, azok között rögtön ki is fog alakulni egy szimpátiasorrendünk. Lesz, akit megkedvelünk, lesz, akiről úgy gondoljuk, nem sok vizet zavar, és lesz persze főellenségünk is, hogy azért is szurkolhassunk, mikor csapja már arcon valaki egy nagy büdös ponttyal. Főhősünket mondjuk nem mindig fogjuk annyira szeretni, sőt, az esetek jó részében eléggé fog idegesíteni a viselkedése, de mivel aránylag gyakran fut bele imádott hercegünkbe, ezért nagyvonalúan meg tudjuk neki bocsájtani a ballépéseit.

Összességében tehát nagyon tetszett A Párválasztó, és ha ezt az értékelést a folytatások ismerete nélkül írtam volna meg, bátran ajánlanám is ország-világnak. DE! Az a sajnálatos balszerencse, hogy azóta olvastam Az elitet és Az igazit is, és szomorúan tapasztaltam, hogy egyik sem volt az igazi (ha-ha). Az elit kifejezetten idegesített, gyakorlatilag nem szólt semmiről a világon Mer döntésképtelenségét kivéve, Az igaziban pedig annyi logikai baki volt, hogy ha felsoroljuk, végigér a Tejúton. Szóval - bár maga a bejegyzés alapvetően csak A Párválasztóra szorítkozik - kénytelen vagyok az ajánlást ennek fényében megfogalmazni. Azoknak ajánlom a sorozatot, akik a.) képesek az első kötet után abbahagyni az olvasást, b.) vannak annyira elvetemült romantika-rajongók, hogy képesek legyenek túltenni magukat a fenti zavaró tényezőkön. Mindenki más inkább ne ebbe a sorozatba ölje a felesleges idejét.

Viszont! Azoknak, akik idáig eljutottak az olvasásban, azért felteszem a kérdést: Ha úgy hozná a sors, hogy szívetek kuglófjának egyetlen mazsolája történetesen épp egy herceg/hercegnő, vállalnátok-e érte azt a felelősséget, teendőhegyeket és persze veszélyt, ami egy ország irányításával jár, vagy inkább lemondanátok a lehetőségről, és elhitetnétek magatokkal, hogy úgysem titeket választott volna?

Játssz az életedért!

Eltelt már több, mint három hónap azóta, hogy elolvastam a második párbajkönyvem. Mondhatnám, hogy azért nem írtam róla eddig, mert nem volt időm, ami részben fedné is a valóságot, a teljes igazság azonban az, hogy egyszerűen nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Ugyanis erről a történetről egyszer már írtam egy bejegyzést. Most mégis megpróbálkozom vele ismét, szóval lássuk, miben is különbözik könyv és anime Kawahara Reki: Sword Art Online-ja esetében.

Mivel ezt a könyvet tudtommal nem lehet kapni Magyarországon, maradt az e-book lehetősége. Így nem tudtam igazából a borítót nézegetni, de azért persze rákerestem, és meg kell állapítanom, hogy egészen semmilyen. Valahogy egyáltalán nem adja vissza a történet hangulatát, egyedül a cím színe tetszik. Persze a light novelek borítójától alapvetően nem kell sokat várni, de kicsit akkor is méltánytalannak érzem ezt a történettel szemben.

2022. november 6-a. 10 000 ember próbálja ki a frissen megjelent virtuális valóság alapú online játékot, a Sword Art Online-t, ahol a Nerve Gear nevű készülék segítségével az agyukkal irányíthatják virtuális karakterüket. A fantasztikus játékvilág megízlelését követően 10 000 ember fedezi fel, hogy nem tud kijelentkezni. A kezdőváros főterén 10 000 ember hallgatja végig a játék fejlesztőjének bejelentését, miszerint addig nem jutnak ki a játékból, amíg el nem érik a 100 szintes kastély legtetejét, és le nem győzik az ott várakozó főellenséget. Mindezt úgy, hogy ha a játékbeli karakterük meghal, a valóságban a testük is, akár csak ha bárki megpróbálja őket lecsatlakoztatni a Nerve Gear-ről. Az első hónap végére 2000 ember veszti életét, az első szintet pedig még nem sikerült kitisztítani...

Ha valaki kicsit kutakodik a bejegyzéseim közt, megtalálhatja az animéről szólót, amiben elég lelkesen ecseteltem, mennyire tetszett. Ennek fényében azt gondolhatnánk, a könyv majd egész biztosan még jobban fog. Hát, nem igazán. Nem lett rossz a könyv, sőt, nagyon is élvezhető, ugyanakkor én arra számítottam, hogy itt majd kicsit jobban belemélyedünk Aincrad világába, több apró részletet megtudunk, több érdekes szintet ismerünk meg. Ehhez képest itt úgy éreztem, az anime túlragyogta az eredeti művet. Egyetlen olyan rész volt a könyvben, ami az animében nem szerepelt, egy extra fél fejezet, ami gyakorlatilag egy teljesen fölösleges, a legkevésbé sem odaillő 18 karikás jelenet, szóval hálát kellett adnom az égnek, hogy ez az animéből kimaradt.

A másik dolog, amin meglepődtem, hogy egy rakás szereplő, akiknek a felbukkanását vártam, nem jelent meg az első kötetben. Mint kiderült, a Sword Art Online eredetileg egyetlen kötetesnek készült, de az olvasók annyira megszerették, hogy ennek hatására Kawahara elkezdett írni több és több kötetet. A második kötet rögtön egy kiegészítő volt az első világához, és csupán ebben tűntek fel azok a szereplők, akiket én hiányoltam. Az első kötet tehát, ha így vesszük, egészen rövid, bár sok idő telik el a történet során, nagyon kevés dolog van igazán részletesen kifejtve.

A két főszereplőt továbbra is kedvelem, bár a kedvencem itt nem Kirito, az abszolút főhős, hanem Klein, a legjobb barátja volt, annak ellenére, hogy Klein nem szerepelt olyan sokat a történetben.

Összegezve a tapasztalatokat, azoknak tudom ajánlani, akik érdeklődnek a virtuális világok iránt, és még nem látták az animét, mert aki már látta, annak sajnos semmi pluszt nem fog adni a könyv.

Végezetül jöjjön a Párbajos kérdés:
Kipróbálnál-e egy ilyen játékot? Ha igen, milyen típusú világban, milyen karakterrel játszanál szívesen?

Időutazó ékkövek

Elstartolt az ötödik Párbaj, ami egyben azt is jelenti, hogy újult lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba. Valahogy időről időre meg kell küzdenem az "annyi mindent olvasnék, de nem olvasnék inkább semmit se" szindrómával, és ez rendszerint nincs túl jó hatással a blogolási kedvemre. Ilyenkor vagy erőszakkal ráveszem magam, hogy belekezdjek valamibe, amiről úgy érzem, biztosan tetszeni fog, vagy az önsajnálat bűzös mocsarába süllyedve siránkozok a lét elviselhetetlen könnyűségén, és akár hónapokig nem olvasok egyetlen valamirevaló könyvet sem, maximum mangát vagy magazinokat. Az üdén és frissen induló Párbajok viszont különös mágiával bírhatnak, mert mindig meggyógyítják ezeket a csúnya betegségeket, így ez alkalommal is csupán egyetlen nap kellett hozzá, hogy elolvassam az idei első választottamat. Furcsa könyv volt ez, mert az alatt a 10 perc alatt, míg végigértem a felén, eltelt nagyjából 4 óra. Talán nem véletlen, hogy Kerstin Gier Rubinvöröse az Időtlen szerelem sorozatcímet kapta.

Ezzel a trilógiával már nagyjából a megjelenése óta szemmel tartjuk egymást, aminek elsősorban a fantasztikus borító a fő oka. A betűtípustól elkezdve a stíluson át a hihetetlenül aprólékos kidolgozottságig mindent szeretek benne. Ízléses, a történethez szerintem nagyon jól illik, szóval örülök, hogy a Könyvmolyképző megtartotta az eredetit. És hogy miért vártam vele ilyen sokat? Csúnya indok, szóval elnézést érte, de egyszerűen valamiért taszított a vörös pöttyös kategória. Magam se tudom igazán megmagyarázni, viszont a jelek szerint ennyi idő - és egy hirtelen könyvnyeremény - kellett ahhoz, hogy legyőzzem az előítéleteimet, és átessek a pötty-keresztségen. Nem bántam meg. Lássuk is a szerencsés kiválasztottat!

Gwen gondtalanul élvezi 16 éves, teljesen normális, londoni tiniéletét, miközben nem teljesen normális családja egy egyáltalán nem normális esemény bekövetkeztét várja tűkön ülve. Unokatestvére, Charlotte spontán időutazása bármelyik pillanatban megtörténhet...ett volna, ha történetesen épp nem Gwen örökölte volna az időutazó gént. Ez a hirtelen és cseppet sem kellemes fordulat óriási felfordulást kavar, aminek végére a lány már szinte semmit nem ért, és senkiben nem mer megbízni. Persze nehéz közömbösnek maradni egy igazán jó képű, zöld szemű fiúval szemben, mégha a szóban forgó Gideon egy kicsit arrogáns és egy kicsit bunkó is. De tényleg csak egy kicsit...

Mire belekezdtem a Rubinvörös olvasásába, anyukám már túlvolt mindhárom köteten, és szakadatlanul ostromolt, hogy vágjak már neki én is, mert nagyon jó. Kitartottam és megvártam a Párbaj indulását, majd amint időm engedte, én is engedtem a nyomásnak. A véleményem jelen pillanatban az, hogy mivel csak az első kötet van meg nekem, most majd kénytelen leszek megvásárolni a másodikat és harmadikat is, hogy szép legyen a könyvespolcom, és egyúttal üres a pénztárcám. KÖSSZ, ANYA! :D Viccet félretéve ahogy korábban is említettem, nagyon gyorsan elolvastam a könyvet, mert könnyed, olvasmányos, humoros, és nem akar több és mélyebb lenni, mint ami: egy ifjúsági romantikus fantasy.

Szereplők tekintetében egész sokszínű a paletta, még ha sokukat csak igen felületesen is ismerjük meg. Később azért biztos sokkal árnyaltabb képet kapunk mindenkiről. Gwen szimpatikus főhős, külön tetszett, hogy ez az írónő végre nem magasztos életbölcsességeket adott egy tini szájába, hanem merte megmutatni, hogy a 16 éves lány, viselkedjen bármilyen éretten, igenis még gyerek. Így Gwen azon ritka esetek közé tartozik, akit jobban kedvelek, mint az ügyeletes szívtiprót, Gideont. Valahogy egyelőre a fiú karakterét még nem érzem igazán erősnek, és bízni se tudok benne különösebben, úgyhogy a könyv végére egész szép kis elméleteket gyártottam a továbbiakra nézve. Kíváncsian várom, mennyit találok el belőlük.

Sokat gondolkoztam, kinek is ajánlhatnám a Rubinvöröst, de olyan széles a paletta, hogy nehéz lenne felsorolni, szóval inkább csak azt mondom: aki utál nevetni, a romantikus érzelmeknek még az írmagját se hagyná meg, és úgy általában el se tudja képzelni, hogy egy könyv könnyed szórakozást kínáljon a szellemi megvilágosodást elhanyagolva, elég valószínű, hogy nem fogja szeretni ezt a trilógiát. Mindenki más nyugodtan tehet vele egy próbát, ahogy én is tettem. Nem lett életem legmeghatározóbb olvasmányélménye, viszont nagyon jól kikapcsolt, és elég meggyőző volt ahhoz, hogy nyavalyogjak a folytatásért.

A végére pedig egy kis extra. Úgy gondoltam, ezentúl az értékeléseim lezárása egy kérdés lesz az olvasók felé, ami valamilyen módon kapcsolódik az adott könyvhöz, de megválaszolható azoknak is, akik nem olvasták. És akkor az első:

Annak ellenére, hogy sosem vonzott vagy érdekelt az időutazás téma, néha elgondolkozom azon, ha valahogy szert tennék egy időgépre, hova utaznék. Eddig nem sikerült dűlőre jutnom, szóval most Titeket kérdezlek: Ha visszamehetnétek a múltba, de csak a születésetek előtti múltba, hova utaznátok és miért?

Párbaj, az egyetlen

Kedves maroknyi olvasóm!

Örömmel jelentem, hogy feltámadni látszom hamvaimból. Április vége óta kicsit kibővített nyári álmomat aludtam, ami olyan jól sikerült, hogy nem csak írni nem írtam egy sort se, de még az olvasást is igen komolyan elhanyagoltam. Ez ugyebár rendkívül szégyenletes, különösképp ha azt vesszük alapul, hogy szervező létemre illett volna befejezni a saját játékomat. De nem tettem, aminek számos oka volt, viszont hála ennek, az elmúlt hetekben kicsit újraértékeltem magamban néhány dolgot. Ennek eredményeképpen pedig megszületett az idei Párbajlistám, ami ezúttal csupán 7 könyvet tartalmaz, viszont az eddigi körökkel ellentétben most feltett szándékom a B listát is maradéktalanul teljesíteni - értékelésekkel együtt. Reméljük, ez a koncepció sikeresebb lesz tavalyi elődjénél. Íme tehát a gondosan megválogatott termés:

A lista:

Kerstin Gier: Rubinvörös

Kelley Armstrong – Melissa Marr: Loki farkasai 

Michelle Paver: Gods and Warriors

Kiera Cass: The Selection – A Párválasztó 

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Kawahara Reki: Sword Art Online 1.

Mamare Touno: Log Horizon 1.

B lista:

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Lewis Caroll: Alice Tükörországban

Vavyan Fable: Nászjelentés

Catherynne M. Valente: A lány, aki körülhajózta Tündérföldét

Diana Wynne Jones: A vándorló palota

Fekete István: Tüskevár

Aki esetleg itt járva értetlenül meredne a bejegyzésre azon morfondírozva, mi is lehet ez a Párbaj, itt hagyom ezt a linket, ahonnan mindent megtudhat: http://konyvmolyparbaj.blogspot.hu/2014/10/az-otodik.html

Hát, akkor olvassunk!

Történet a semmiről

Nagyon elhallgattam az utóbbi időben - bár a havi egy bejegyzést nagyjából azért tartom -, pedig több mindenről akartam írni. Csak hát valahogy vagy időm vagy hangulatom nem volt hozzá. Ehhez hozzájárult az a tény is, hogy az aktuális párbajkönyvemmel nem olyan kapcsolatot sikerült kialakítanom, amilyet szerettem volna. A kedvenc magyar ifjúsági sorozatom szerzőjének soron következő alkotását ugyanis kíváncsian vártam. A téma a legkevésbé sem passzolt az érdeklődési körömbe, viszont ismerve az írónőt úgy gondoltam, biztosan tud majd szórakoztatni. És hogy sikerült-e? Nos, rajongók meneküljetek, és következzék Leiner Laura Bábeljének kritikája!

Amikor 2013 elején elkezdték kipakolni a különböző információkat a Bábelről, egészen lelkes voltam. A cím nagyon tetszett, a borító pedig szerintem az egyik legjobban sikerült az azévi felhozatalból. Tetszik a színe, tetszenek a képei - a tornacipő a tetején különösen -, és szerintem nagyon jól mutat ez a szanaszét spriccelt fehér festék. Amivel problémám van, az ugyanaz, mint az SzJG 5-6. esetében: a méretek. A könyv vaskos és puhafedeles, ami azt eredményezi, hogy nehéz lesz kibírnia 3-4 olvasásnál többet széthullás nélkül. Azért nem olyan omlós, mint a Ready Player One vagy anyósom süteményei, de nem is túl stabil darab.

A történetet tulajdonképpen egyetlen mondatban meg lehet fogalmazni. Öt barát elmegy egy egy hetes zenei fesztiválra, és ott vannak. Na jó, nem leszek ilyen gonosz, írok egy normálisabbat is:

Latter Zsófi 17 éves kamaszlány, aki betegesen rajong a Red Hot Chilli Peppers zenekarért, szívszerelme pedig az együttes frontembere, Anthony Kiedis. Mint jóravaló, eszelős rajongó, rajongói blogot is vezet, és természetesen arról álmodik, hogy egy napon Anthony majd feleségül veszi. Amikor négy barátjával karöltve nekivág élete első egy hetes zenei fesztiváljának, ahol utolsó napon élőben is találkozhat imádott bandájával, biztosra veszi, hogy álma annak rendje és módja szerint beteljesedik majd. Ám addig még van pár nap, és pár nap alatt sok minden változhat egy tini világában...

Ezt is, akár csak a Szent Johanna Gimi sorozatot, közösen kezdtük olvasni párommal. Csakhogy amíg ott alig vártuk, hogy folytathassuk, itt alig tudtuk rávenni magunkat az olvasásra. Aztán nagyjából a felénél párom azt mondta, inkább olvassam tovább egyedül. Én nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, de tényleg. Az utolsó pillanatig reménykedtem benne, hogy lesz benne valami, ami kicsit is felkelti az érdeklődésem, de mindhiába. Olyan szinten nem szólt semmiről, hogy az elő-előbukkanó poénok ellenére sem tudott lekötni. Talán cselekmény terén Jenna Black Káprázatához tudnám hasonlítani. A főszereplő ide-oda rohangál, és nagyrészt nem csinál semmit, csak történnek vele a dolgok. Amikor meg csinál, akkor hülyeséget. A sztori olyan szinten kiszámítható, hogy miután párom abbahagyta az olvasást, szinte teljesen pontosan el tudta mondani, mi hogyan fog alakulni a továbbiakban.

Ám attól, hogy a történet nulla, még lehetnének jó szereplők. Csakhogy nincsenek. Illetve csak elvétve. Zsófiék társaságából egyetlen szimpatikus vagy különösebben érdekes karaktert sem sikerült találnom. Zsófi hihetetlenül idegesítő, Napsi, Abdul és Szasza egyszerűen semmilyenek, Hipó pedig valószínűleg komikusnak lett szánva, csak épp helyette fárasztó. Három mellékszereplő volt, akiket aránylag elfogadhatónak találtam. Kolost főképp az elején kedveltem, amíg még nem voltak jóban Zsófival, de később ő is kicsit elsikkadt. Boldi és a punk voltak számomra azok, akik egy kis színt vittek a tömény unalomba, bennük láttam némi egyediséget.

Ami még borzasztóan zavart, az Zsófi blogja. Maga az ötlet, hogy ezúttal nem napló, hanem blogbejegyzések formájában követhetjük az eseményeket, egészen egyedi és menő. Ugyanakkor végig az járt a fejemben, hogy ha Zsófi ezt folyamatosan publikálja a fesztivál alatt, mint ahogy ez egy-két mondatból kiderül, hogy lehetséges, hogy még Kolos, aki megállás nélkül a neten lóg, és saját bevallása szerint is járt a fesztivál alatt ezen a blogon, sem szúrta ki a róla szóló részeket? Azt hiszem, ez örök rejtély marad.

Összességében azt tudom mondani, egyáltalán nem tetszett a könyv, valószínűleg sosem fogom újra elolvasni, és talán soha nem kedvelem meg a zenei fesztiválokat. A Bábel elrendezését egyébként nagyon jó ötletnek tartom, amennyiben ez egy kulturális rendezvény lenne, egész biztosan felkeltené az érdeklődésem, így, könyv formájában viszont maximum azoknak tudom ajánlani, akik rendszeres Sziget-látogatók és/vagy szeretnének azok lenni.

Egy régi-új bundás barát

Mostanában elég passzív voltam mind olvasás, mind írás szempontjából, sok más dolog kötötte le a szabadidőmet. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a könyv, amit eredetileg elkezdtem, egyáltalán nem fogott meg, úgyhogy 2-3 hét próbálkozás után félretettem, és elkezdtem helyette egy olyat, amit pár éve már olvastam, de mivel végre kijött a második része, ildomos volt felidézni az eseményeket. Ezért vettem tehát kézbe Michelle Paver: Farkastestvér c. regényét.

A Farkastestvér először 2004-ben jelent meg a Cephalion kiadó gondozásában, de sajnos nem volt jóformán semmilyen hírverése, így a feledés homályába merült, és előbb-utóbb már beszerezni is nehézkessé vált, nem hogy a folytatásban reménykedhettünk volna. Aztán 2013-ban a Ciceró kiadó váratlanul úgy döntött, ez a sorozat megérdemli a külföldi elismerést, és gyors egymásutánban kiadta ezt, és az Ősidők krónikái sorozat második részét is. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy amint tudomást szereztem róla, ment is az előrendelés. A fordító nem változott, a borító viszont igen. Míg a régi keménykötéses és egészen minimalista volt, az új puhaborítós és kifejezetten mozgalmas lett. Bevallom őszintén, nekem a régi stílusa jobban tetszett, számomra valahogy jobban illett a könyv hangulatához. Ráadásul a főszereplő is idősebbnek néz ki a borítón, mint amennyi valójában. De persze nem reklamálok, háromszoros hurrá a Cicerónak, amiért eszébe jutott ez a sorozat. De miről is szól tulajdonképpen?

Torak, a Farkas törzs fiatal tagja, egész életében apjával kettesben járta az erdőt. Tőle tanult mindent, vele vadászott, a törzs többi tagját nem is ismerte. Most, hogy őt is elveszítette, egyedül kell boldogulnia a világban, és egyedül kell megbirkóznia a hatalmas feladattal, melyet apja halála előtt rábízott: meg kell találnia a Világszellem hegyét, akár az élete árán is. Természetesen minden jóérzésű ember megígéri, hogy teljesíti haldokló szerette utolsó kívánságát, csakhogy kivitelezni annál nehezebb a dolgot, főként ha az ember fia egy olyan hegyet keres, amit előtte még senki nem talált meg, és nagyjából halvány fogalma sincs, merre induljon. Toraknak azonban váratlan segítsége akad, méghozzá törzsi állata, egy elárvult farkaskölyök személyében. Bár kezdetben úgy tűnik, csak a gond van vele, Farkas nem csak a vadászatban bizonyul hasznos társnak, hisz valamilyen különös oknál fogva ösztönösen tudja, merre kell menniük. És ha ez nem volna elég, annak a félelmetes fenevadnak a közelségét is megérzi, ami rettegésben tartja az egész erdőt, és ami felelős Torak apjának haláláért.

Szerintem az eddigiekből elég egyértelműen látszik, hogy nagyon szeretem ezt a könyvet. 2008-ban olvastam először, amikor is csak 4 csillagot adtam rá, de sajnos arra már nem emlékszem, miért. Mindenesetre az újraolvasással egyértelműen 5 csillagossá vált. Félelmetes, hogy hat év alatt mennyire el tudok felejteni egy könyvet, konkrétan a főszereplő nevére sem emlékeztem már, csak néhány apróbb jelenet maradt meg a könyvből. A Farkastestvér egyébként nem mondható humorosnak, de túlzottan drámainak sem, talán inkább egy izgalmas ifjúsági kalandregény, nem csak ifjaknak. Egyszerűen szórakoztató, lebilincselő, és számomra egyáltalán nem kiszámítható története van. Viszont elég rövid, tehát egy hetes szabadságra nem vinném magammal a második kötet nélkül.

A főszereplők, Torak és Farkas is nagyon szerethető karakterek. Valahogy úgy éreztem olvasás közben, hogy az a természetes, ha ők együtt vannak. Amikor valamiért elválasztották őket, folyton azt vártam, mikor találkoznak ismét. Nem csak azért, mert együtt voltak igazán erősek, inkább talán mert tényleg olyanok voltak, mint a testvérek. A Holló törzs tagjait viszont nem igazán kedveltem meg. Persze, Renn, aki központibb figura, azért kicsit közelebb került hozzám, de nem kifejezetten érdekelt a sorsa.

A befejezés egyértelműen abból a fajtából van, ami ordít a folytatásért, szóval már csak azért is javaslom, hogy legyen elérhető közelségben a Szellemvándor. Én mondjuk kifejezetten ügyesnek érzem magam, hogy két olvasást is kibírtam anélkül, hogy rögtön a második kötet után kapnék, szóval kommentben jöhetnek a gratulációk, a virágokat pedig az öltözőmbe kérem.

De hogy az ajánlás se maradjon el: szerintem mindenkinek tetszeni fog, aki kicsit is szereti a természetet, és kicsit is nyitott a szellemek világa felé. Aki pedig krónikus farkasmániában szenved, annak egyenesen kötelező darab.